Kapcsolat ...

Elérhetőségek, telefon, fax,
e-mail ...

Részletek »» 
Csukás a Facebookon
Csukás webkamera
Csukás Alapítvány

Az Alapítványt 1999-ben alapította Dr. Szabó-Kozár János, aki 1953 és 1983 között tanított iskolánkban. Az Alapítvány egyik célja a tehetséges, kiváló eredményt elért tanulók támogatása, jutalmazása.
Adószáma:
18537822-1-08

Részletek »»
 
Csukás évkönyv 2008
Részletek »»
 
Csukás Zoltán Mezőgazdasági Szakképző Iskola Kollégium

9300 CSORNA, Kórház utca 28.
Tel.: 96 - 261-255* 107
E-mail: csukaskollegium@gmail.com

Kollégium vezető: Nagy László

Nevelőtanárok: Czuppon Jenő, Pintér Tamás, Nagy Imre

Kollégium története

Először 1942-ben értesül a közvélemény arról, hogy tanulóotthon épül Csornán. Az ügy megindításának igazi mozgató rugóit /az említetteken kívül/ nem ismerjük. Az ismeretes csupán, hogy az igazgató 1943 januárjában, a helyszíni riportban úgy nyilatkozott, hogy a munkálatok megkezdődtek. Az Újságíró leírja: Csendes kis utcában húzódik meg, távol a falu zajától Csornán a mezőgazdasági iskola. A látogató észrevette, hogy téglát hordanak a kertben. „ Nagy építkezésbe kezdtünk bele” – tájékoztatott az iskola vezetője. Internátus és tanári lak készül. „Érdekessége, hogy Csornán az első kétemeletes ház lesz”. A beszámoló hírül adta, hogy a tanulókat háló, ebédlő, társalgó, fürdőszoba várja majd. Az igazgató reményét hangoztatta: a község járható utat épít. Az iskola az internátussal együtt szolgálja a magyar mezőgazdasági nevelést. A hírlapíró „kötelező” meghatódását írhatnánk a korstílus számlájára. Ám mégsem erről van szó csupán, hanem arról a gyakorlattól vezérelt „műről”, amely egy pedagógus életében kínálkozik: iskolának és diákotthonnak vesse meg a biztos alapjait. Vitathatatlan, hogy dr. Kelecsényi György sokat áldozott azért, hogy a pedagógiai egység megvalósuljon.

Az évek során egyre népszerűbb lett a csornai iskola, így nyilvánvalóvá vált, hogy bővíteni kell a tanügyi épületeket. A legnagyobb problémát a vidékről érkező tanulók elhelyezése jelentette, ezért 1942-ben megkezdődött a diákotthon építése a mai ebédlő mögötti területen. A nagy építkezésről az intézmény egykori igazgatójának, Kelecsényi Györgynek a lánya, Márta néni a következőképpen számolt be:

„Csak emlékeimben él elevenen a csornai iskola építkezése, amit a lakásunk (Honvéd u. 19.) ablakából néztem. Emlékszem a téglával megrakott szekerekre, amelyek a nagy teher súlya alatt a sárba süllyedtek. A lovakat ütötték-verték, hogy tovább húzzák a terhet. A faluban azt beszélték, hogy a kollégiumhoz a félkör alakú részt azért kellett építeni, mert a lépcsőházat kifelejtették a tervezésnél. Édesapám, Kelecsényi György elbeszéléséből hallottam, hogy az építkezéshez szükséges vasat, szeget, meszet stb. a pengő inflálódása miatt tojással, vajjal, mákkal és egyéb élelmiszerekkel fizették meg. Sokszor emlegette, hogy betonvasat nem sikerült elegendő mennyiségben beszerezni, ezért gőzeke drótkötelet vásároltak, és azt rakták a betonba.”

A második világháború nagymértékben hátráltatta a munkálatokat, így csak 1944 végére készült el a modern, 60 diák számára otthont adó kollégiumi épület. A diákok szobái mellett egy igazgatói lakást és két tanári lakást is kialakítottak az épületben. Mivel 1944 októberében a kultuszminiszter kényszerszünetet rendelt el az ország iskoláiban, így nem diákok, hanem a községen átvonuló katonák vették birtokba az új tanügyi épületet. (Néhány kreatív baka a mai kollégiumban található K6-os tanteremben élte ki művészi hajlamait, ebből az időszakból származott a terem falán 2009-ig jól látható harckocsi képe.) A második világháborúval kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy 1944 áprilisától a tanügyi épületben hadikórház működött. Mindezért az iskola havi 60 pengő bérleti díjban részesült. 1945-ben kezdődött újra a tanítás, de ekkor már nem téli iskolaként, hanem „Gazda és gazdasszonyképző” néven működött az intézmény. Négy év múlva, 1949-ben megszűnt a gazdaképzés. Az 1949-1950-es tanévben csupán tanfolyamoknak adtak otthont az iskolaépületek.

A tanulóotthon építkezés befejezése átvezet a felszabadulás utáni időkbe. Akkor még kevesen gondolták, hogy az új 60 férőhelyes diákotthon néhány év múltán szűknek bizonyul. A negyvenes évek végének kivételével a megnövekedett tanulólétszám miatt az iskola szomszédságában a kollégium szűknek bizonyult. Azt mondhatjuk, hogy az 1950-ben kezdődött középfokú oktatás kezdetével a tanulóotthoni „átmeneti állapot” nem szűnt meg, hanem egyre erősödött egészen évtizedekig. Igaz ugyan, hogy a körülmények változtak, elviselhetővé váltak, ám a diákotthoni ügymenet csak a 70-es években jutott nyugvópontra.

A kollégium mindennapjairól érzékletes képet fest az a szakfelügyelői jelentés, amely 1950. november 4-én készült. Bemutatja, hogy a Rákóczi út 34-36 alatt található földszintes tanügyi épület szomszédságában a kétemeletes diákotthon, amely a célnak megfelel. Az első emeleten 18 fiú foglal helyet. A második emelet a lányoké.
A jelentésben nincs adat arról, hogy a „gyengébb nem” tagjai hányan vannak, mint hogy arról sem, az 1945-48 közti években hány leány vette igénybe a diákotthont.
Betegszobáról, díszteremről, tanári szobáról tett említést a szakfelügyelő. A célszerűség ellenére a jelentés készítője nem hagyta szó nélkül: szükség volna a tanügyi és diákotthoni épületet összekötő járda építésére, az ablakok redőnyözésére, mert a leánytanulók szobáiba az utcáról belátnak, nyugodtan tisztálkodni, öltözködni nem tudnak. Sürgette a felügyelő a mosdók számának gyarapítását. Másik jelentés, amely a diákotthoni munkáról ad számot 1950 őszén, tartalmazza: a 18 fiú mellett 41 leány kapott helyet, négy leánytanuló részére még van hely.

A diákotthonban tisztálkodásra két mosdó szolgált. Hetente egyszer vehettek igénybe meleg vizet. A tisztálkodást szobafőnökök, bizalmiak ellenőrizték. Megalakult a diákotthoni DISZ-szervezet, amely részt vett a tanácsválasztások előtt az agitációban. A párt az ifjúság érdeméül írta, hogy az utcai kis gyűlések nemcsak szervezettek, hanem népesek voltak. Az ötvenes évek hangulatára jellemző ez a mondat: „ A körzetek közti/választási kampány/ versenyt a lényegesen népesebb gimnázium tanulói előtt növendékeink nyerték”. Ugyancsak jellemző adalék, hogy kötelező a sajtóolvasás, ahol a szocialista ember kialakításáról, a hibák „kiiktatásáról” beszéltek a tanulók. Törekedtek az MDP népszerűsítésére, példaképül a lenini Komszomolt választották. A középfokú oktatás kezdetén a párt és a földművelésügyi kormányzat igazgatót állított a diákotthon élére, hogy pártszerű magatartásával, osztályharcos öntudatával a marxi-lenini ideológia birtokában új típusú embert, kommunista embert neveljen a szocializmus építése számára. A kollégium igazgatója a tanintézet igazgatóhelyettesei címével is dicsekedhetett. E mozzanat mögött nemcsak azt látjuk, hogy a fordulat éve után az ország a szocialista fejlődés útját választotta, hanem azt is, hogy párt ultrabalos, szektás, dogmatikus szelleme is áttört ezen az intézkedésen. A diákotthon igazgatója egy évvel a Rajk-per után politikai komisszárként éberen őrködött, mert-úgymond az osztályharc erősödött, és a koncepció szeriont az ellenség a pártban keresendő. A fennmaradt okmányok az „éleződő” helyzet ellenére lelkesedésről tudósítanak. Megalakították a pártfogó szervezetet, hogy a párt vezetésével gyorsan elérjék az iskola elé állított célokat. Más jegyzőkönyv hangsúlyozta: ’’ a jó munkát támasszuk alá úgy,hogy fűzzük szorosabbra a kapcsolatainkat, a tömegszervezetekkel, a tanácsosokkal, a MNDSZ-szel, az állami gépállomással tszcs-kel. Az így kiépített kapcsolatok a szocialista nevelőmunka mélyítését szolgáljál- szólt az-az okmány, amelyben a diák a diákotthon vezető ”osztályharcos” magatartásról tett tanúságot. Támadta az idealistákat, a politikamentes iskolát és kijelentette: ”Szocialista embert csak olyan iskolában lehet nevelni, amely munkájába beleviszi a politikát is. Utalt Rákosi Mátyás és Révai József beszédeire, akik felhívták a figyelmet: a nagy szovjet hazafiak példáján mutassák be a pedagógusok a hazaszeretetet.

E dokumentumok egyöntetűen jelzik, hogy döntően megváltozott a diákotthon légköre a korábbi évekéhez képest. A ma már rosszemlékű politikai felhangok ellenére észrevehető: az iskolába beáramlottak a szegény, földnélküli parasztok és a munkások gyermekei. Elhelyezésükről, bentlakásukról gondoskodni kellett. Az ötvenes évek első felének adatai mutatják, hogy a leányoké a fő szerep. Számuk a képzési irányváltozások következtében a 60-as évek végére egyre csökken. 1969-ben a diákotthon „női részlegét” a csökkent elapadó létszám miatt megszűntették. Egyenlőre még ott tartunk, hogy a népes korosztályok miatt az ötvenes évek elején szűknek bizonyult a kollégium. Ismét szükség volt a – hosszúra méretezett – szükségmegoldásokra. Ezekhez a döntő lökést az adta, hogy 1954 őszén Mosonmagyaróváron áttelepítették egy középiskolai évfolyamot, 17 tanulót, tanügyi átszervezés miatt. A közületeket elhelyező bizottság már korábban átadta a Vörös Hadsereg úti, egykori főszolgabírói épületet diákotthoni célokra. A fiúkat itt helyezték el, mert a jövevényekkel együtt öt osztály tanult az iskolában. A diákotthon első emeleti hálószobáiból két tantermet és szertárakat alakítottak ki. Dr. Szabó- Kozár János összegyűjtött adatai arról vallanak, hogy az egykori főszolgabírói épületet 1958-ban a Belügyminisztérium vette igénybe a járási rendőrkapitányság részére. Cserébe a Kossuth Lajos utcai épületet /korábban községi adóügyi hivatal/ ajánlotta fel. Itt 80-90 fiú tanulót helyeztek el.

Amikor a hatvanas évek végén leányok már csak hírmondónak maradtak, helyüket fiúk foglalták el a Rákóczi úti diákotthonban. Nevelési szempontból nem nevezhető szerencsésnek – írta Dr. Szabó- Kozár János57 -, hogy a tanulók két diákotthonban laktak. Megoldást kellett keresni, hogy a diákok egy épületben leljenek otthonra. A megoldást sürgette, hogy az ipari szakmunkásképző intézet igényt tartott a Kossuth Lajos utcai épületre. A tanulók végül visszajutottak a Rákóczi útra az iskola „ősforrásvidékére”. A viszonylagos zsúfoltság ugyan nem szűnt meg, de a körülményekhez képest az épületek célszerűen működtethetőkké váltak. A melegvízszolgáltatás végre rendszeres, sportpályát is „kerítettek” a tanulóotthon lakói. A szűkős anyagiak között az épületbővítés úgy vált lehetővé, hogy a kis tanügyi épület biológia és kémia szaktantermeit megszűntette az iskola vezetősége. Helyén korszerű átalakítások révén konyha és ebédlő üzemel mai időkig. A kollégium épületében a régi konyhából könyvtárat, az ebédlőből olvasótermet és társalgót „varázsoltak”. Így zárult be a kör, amely jelképes „zarándoklat” után visszavezette a tanulókat az eredeti helyszínhez, közelítvén ahhoz az eseményhez, hogy iskola és tanulóotthon egymás mellett minél zavartalanabbul teljesítse a reá háruló feladatokat, feleljen meg az oktatás és nevelés követelményeinek.

Végül két megjegyzés: Az egyik: a hátramaradt feljegyzések hangneme, attitűdje változott, a direkt politizálás helyébe a közösségépítés indirektebb mozzanatait helyezték a pedagógusok. Fokozatosan kialakultak a diákönkormányzat formái és testületei. A hatvanas években – amelyek átvezetnek a mába – egyre erőteljesebben hangot kapnak azok a törekvések, amelyek /bár nélkülözhetetlenek a tanórán kívüli közösségi szereplések / azt tűzik célul: a legfontosabb „mozgalmi munka” a tanulás. A nyolcvanas évek nyitányán az egyik jegyzőkönyv a korábbiakhoz képest sokkal tömörebben, célratörőbben határozza meg az iskolai és a diákotthoni kapcsolatokat: „ A kollégiumi nevelőinek óraadási lehetőséget kell teremteni. Az iskola nevelői gyakrabban látogassák a kollégiumot. A tanulmányi munka ellenőrzését rendszeresebbé kell tenni. „ A második megjegyzés: Mint csepp a tengerben, de magán viseli a neves építész Borbíró Virgil tervei alapján emelt diákotthoni épület történelmi korszakok nyomait, pedagógiai korszakváltozások emlékeit. Az építmény udvari homlokzatán Fónyi Géza mozaikképe. Aki rápillant, rögtön tudja: olyan otthonba léphet be, ahol a mezőgazdálkodás szakszerű ismereteire tanítják, a föld művelésnek szeretetére nevelik a tanulókat, a diákok népes seregét. Az otthon lakói igénylik azt. Az összetett társadalmi, pedagógiai folyamatok így zajlódhatnak a képzeletbeli kétirányú utcában. A diákotthon fontos megállóhely volt és az is maradt a mai napig. Ezt tükrözik a kollégiumvezető sorai:

1963 novemberében érkezett a diákotthon történetének jelentős állomásához. A KISZ Központi Bizottsága és – akkori főhatóság – a Földművelésügyi Minisztérium a szocialista nevelés terén elért eredmények alapján a diákotthont kollégiummá nyilvánította az 1963. november 2-án kelt miniszteri engedéllyel. A kollégiumavató ünnepély alkalmával az intézmény felvette Csukás Zoltán nevét. Ettől az időtől kezdve Csukás Zoltán Mezőgazdasági Technikum az iskola elnevezése is. Az engedélyt Losonczi Pál földművelésügyi miniszter írta alá azzal a záró sorral, hogy az intézet dolgozói és tanulói tekintsék példaképüknek Csukás Zoltánt és a további munkájukat az iskola névadójához méltó lelkesedéssel végezzék.

1963-ig a kollégiumi nevelési feladatokat mellékhivatású nevelők látták el. Ebben az időszakban volt legszorosabb a kapcsolat az iskola és a kollégium között, hiszen a jeles szaktanárok nemcsak a szakmai tárgyak oktatását vállalták, hanem napi irányítói és segítői voltak a tanórákra történő felkészülésnek és a kollégiumban folyó nevelő munkának. A hetvenes évek elején főhivatású nevelők kerültek a kollégium állományába. Ettől az időtől kezdve a kollégium vezetővel együtt 4 főhivatású nevelő szabta meg a nevelési feladatokat. Kegyelettel emlékezünk meg azokról, akik már nincsenek az élők sorában: hosszú életpályán keresztül oktatták, nevelték nagy hivatásszeretettel az ifjúságot: dr. Gábos Dénes és Babits László igazgató, dr. Tompa Károly igazgatóhelyettes és Alpár József kollégiumvezető – írja Baranyai János kollégiumvezető és így folytatja: itt kell megemlítenem Giczi Kálmán nyugalmazott szakfelügyelő, dr. Szabó –Kozár János nyugalmazott igazgatóhelyettes és Bóka István nyugalmazott tanár nevét. Az említett kollégák pályájuk során, mint mellékhivatású nevelők példás munkájukkal, emberi helytállásukkal hozzájárultak a nevelési céljaik maradéktalan teljesítéséhez, a tanulók személységének sokoldalú fejlesztéséhez.

Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: kik voltak a kollégium lakói, a kollégiumi közösség tagja? Legszebben talán Tóth Endre „Jöjj ifjúság” című verse fejezi ki az egykori és mostani kollégium tanulóinak összetételét.

„Küldik őket a messzi tanyák,
A bérházak s a csöpp faluk,
Szemük sugárzik, hanguk harsan
S a szélben lobog szög hangjuk.
Jöjj ifjúság, te drága elszánt,
diadalmas friss hadsereg,
És teremtsd újjá a világot,
A régi romjai felett.”

A Kisalföld különböző tájairól, a Szigetközről, Rábaközből és a szomszédos megyékből érkeztek és érkeznek ma is tanulok a kollégiumba. Hozza őket a szakma iránti érdeklődés, otthont találnak a kollégiumban, értelmes munkát a KISZ-ben és a diáktanácsban. Az elmúlt fél évszázad során sokféle személyiségű és érdeklődésű tanuló érkezett-még Budapestről is-, de mindvégig hűek maradtak az iskolához, a megismert barátokat, a jó közösséget csak a tanulmányiak befejezése után hagyták el.

A kollégium falán Fonyi Géza mozaikképe látható.

Ötven év alatt a Csukás- diákok nagy családjává terebélyesedett az iskola és benne a kollégium. Ez a nagycsalád a ma ifjúságával köszönti a jubiláló intézményt. Mi, akikre az intézet jelene, jövője van, bízva tudjuk, hogy feladatul kaptuk:

„folytatni kell a hősi kezdetet, mélyebbre ásni, magasabbra szállni, fényesre csiszolni szellemed.” – fejezi be emlékezését Baranyai János 1987-ben